Fortuitous

Sokszor az éreztem, hogy az életemről könyvet tudnék írni... Nem is az életemről - a gondolataimról. De itt csak az üzeneteimet olvashatjátok, amiket lényegében a jövőbeli énemnek írok.(:

Az antiszociális és a jin-jayg

Örülök, hogy idetévedtél, mivel azt gondolom, ez a cím magyarázatot érdemel.

Kezdjük ott, hogy rám sokan mondták, hogy antiszociális vagyok. Tudtam, hogy mire gondolnak ezzel, részben egyet is kellett értenem vele, de azért rákerestem a pontos jelentésére.

Tehát másnap gyorsan elmagyaráztam nekik a szó valódi jelentését. Nem akartak hinni nekem, tehát ezeket a képeket nekik is megmutattam. Ezután arra hivatkoztak, hogy minek mondjanak aszociálist, ha egyszer mindenki az antiszociálist használja?

A kérdés mondhatni jogos, hiszen ha azt mondom, aszociális, arról a legtöbb embernek fogalma sem lesz arról, mit jelent. Engem abban a pillanatban azonban nagyon megdöbbentett. Hogyha mindenki rosszul mondja, akkor mi miért legyünk kivételek? - nekem ez így hangzott. Ahogy a jin-jangot is átalakította a köznyelv jing-jangra, csak mert arra jobban rááll az európai száj. Számomra teljesen egyértelmű volt, miért lenne jó a helyes kifejezést használni: hogy minél többeknek elmagyarázhassuk, hogy nem az a megfelelő szó. Mert az igencsak érdekes lenne, ha minden introvertált embert csak úgy pszichopatának neveznénk (hiszen az antiszociális már közelíti ezt).

Aztán elgondolkoztam azon, hogy ez a gondolat mennyire van jelen máshol is. Mármint, ez a ,,ha mindenki rosszul csinálja, akkor mi is"-dolog. Arra jutottam, hogy elég sok helyen.

Vita és veszekedés

Kedves jövőbeli énem!

Nem tudom, hogy emlékszel-e, de most, amikor ezt írom neked, sok gondom van a vitákkal. Főleg az, hogy mindig veszekedés lesz belőle.

Nem tudom, hogy az én hibámból történik-e ez, de akárhányszor próbálok tényszerű, egymás véleményét tiszteletben tartó vitába bocsátkozni valakivel, a másik fél a végén megsértődik, és dühös rám, amiért nem értek vele egyet. Az én szemszögömből teljesen egyértelmű, hogy általában a másik fél hamar felkapja a vizet, ideges lesz, és ugye ilyen érzelmek keretében jóval nehezebb értelmesen vitázni. Pedig én higgadt vagyok, és csak közlöm, hogy nem úgy gondolom, ahogyan ő. Ezt látom.

De azt tudom, hogy a másik fél nem. Mert akkor nem így reagálna. De akkor mit csinálok, amitől ők nem véleményközlést, hanem kötekedés éreznek a szavaimban?

K-t péládul az is kiakasztja, ha vitázok vele, és az is, ha azt mondom, neki van igaza, csak hagyjuk már abba ezt a civakodást. Azt mondta, hogy nem kell, hogy mindenben igazam legyen.

Nemrég még ezt erősen cáfoltam, mert én szívesen igazat adnék másnak is, de egyszerűen képtelenek higgadtan elmagyarázni bármit is. Ha normálisan vitázhatnék valakivel, és neki jobb érvei lennének, belátnám, hogy nem nekem van igazam. De ha csak kiabálnak rám, hogy miért más a véleményem, és ne kössek bele mindenbe, akkor hogyan ismerjem el, hogy nekik van igazuk?

Aztán amikor egy valódi veszekedésbe keveredtem egy B-nek nevezett egyénnel, akkor jöttem rá, hogyan értik. Én minden egyes mondatára reagálni akartam, meg akartam beszélni. Ő meg csak mondta, mondta a véget nem érő problémáit velem és a viselkedésemme kapcsolatban. Aztán kibékültünk. Csak úgy. Nem értettem, mire volt jó ez, hiszen aztán mondta, hogy nem kell megváltoznom. Én kértem, hogy mondja el, mit változtassak, hogy elviselhetőbb lehessek (mert tudom, hogy nem vagyok az, és tudtam, hogy képes vagyok pozitívan változni, csak kéne tudnom, hogy miben), de a válaszra nem került sor. Csak kibékültünk.

Akkor jöttem rá, hogy ő ezzel nem egy problémát akart megoldani. Mert abban segítettem volna neki. Egyszerűen csak veszekedett. És ha én vitázok egy emberrel, aki veszekedni akar, akkor abból nem lesz egyszerű vélemény-csere.

 

A vitáknál (amiket csak én akarok vitáknak látni, mások szerint veszejedés) még azt is észrevettem, hogy ha nem is hangzik el, de mindenki azt gondolja: Nézd már meg az én szemszögemből is! És ez egy nagyon nagy probléma. Két okból is:

Az első: az ember nagyon a szavaknak él. De ezek nem a legmegfelelőbb eszközök az eszmecsere, vagy a szemszögváltáshoz. Szavakkal véleményem szerint soha senki nem fogja tudni átadni, hogyan látja a világot, talán csak egy aprócska bepillantást nyerhetünk ez által. Egy veszekedés közben tehát nem tudjuk átadni teljes egészében, hogy mi hogyan látjuk a dolgokat. Viszont a másik fél csak erre hagyatkozhat, de mivel ezzel nem tudjuk közvetíteni neki, hogyan várhatjuk el, hogy megértsen? Főleg, hogy indulatoktól vezérelve meg főleg nem tudjuk összefoglalni értelmesen a dolgokat úgy, hogy a másik megérse, mit higyan látunk.

A második: ha mind a ketten azt mondjuk, hogy nézd meg az én szemszögemből, akkor tehát mindannyian elvárjuk, hogy a másik értsen meg minket. Ellentmondásos, nem igaz? Tehát ha azt követeljük akárkitől, hogy megértsen minket, akkor először mi próbáljunk meg úgy látni a világot, ahogyan ő. Ehhez pedig a veszekedés közepén csak két eszköz áll rendelkezésünkre: a szavak és a saját fantáziánk. Először is, vegyük a szavakat. Mint már mondtam, ha ingerültek vagyunk, nem nagyon van rá lehetőségünk, hogy értelmesen összefoglaljuk a dolgokat, tehát mindkét félnek le kell nyugodnia. Ekkor a másik ember megpróbálhatja elmondani, ő hogyan látja az ügyet. Nem fogja tudni teljes egészében elmagyarázni, ezért miután elmondta, minél jobban bele kell képzelned magadat a helyébe. Nézd meg így a világot, rakd hozzá az ő személyiségjegyeit! Csak miután a tőled telhető legjobban megéretted őt, utána próbáld meg magadat megérttetni vele!

 

Nem tudom, mennyire sikerült átadnom a véleményemet, de remélem, hogy neked, kedves látogatóm vagy esetleg neked, jövőbeli énem, tudtam segíteni!

[NOVELLA] Unknown story

Máshol szálltunk fel, de ugyanoda érkeztünk. Aztán hagytam elmenni.

Nem kellett visszafognom a mosolyomat, hiszen egyedül ültem a vonatfülkében. Vigyorogva néztem ki az ablakon, figyeltem,  milyen táj alakult ki az eddig elmosódott foltokból, ahogy a szerelvény egyre lassult. Még nem érkeztem meg, de már hamarosan.
A vonat befutott egy megállóba. Nekem ez is csak "egy" megálló a sok közül. Annak a sok embernek, akik most fel fognak tódulni a vonatra, nekik biztos jelent valamit, de nekem ez csak egy megálló volt.
Az ölembe helyezett nyitott könyvemről egészen megfeledkeztem, mígnem fékezéskor lecsúszott a lábamról. Utánakaptam, de már nem értem el, így tompa puffanással a padlóra esett, és pechemre tovább is csúszott a szemben lévő ülés alá. Nem ért el odáig a kezem, ezér a lábammal kezdtem nyútózni érte.
Már majdnem megszereztem volna, mikor meghallottam a fülke ajtajának nyitódását. Felnéztem. Egy lány állt a bejáratnál.
Vékony, szögletes vonású arcát egyenes piszkosszőke haj keretezte. Semmilyen érzelem jelét nem mutatta. Színtelen bőre olyan hatást keltett, mintha az egész emberből kiszívták volna az életerőt. Mégis, volt valami határozottság benne. Valami olyan kisugárzás, amitől az ember azt érezte, hogy rá kell néznie, és csodálnia kell.
- Helló - köszöntem neki. Válaszként csak biccentett.
Sokáig állt ott, szó nélkül, mire rájöttem, hogy a velem szemben lévő helyre akar leülni, és arra vár, hogy ne lógassam oda a làbamat. Nem értettem, hogy miért nem mondta ezt előbb, de akárhogyis, nagyon bután éreztem magam.
Mikor minden testrészemet visszahúztam a saját oldalamra, ő odalépett, és leült. Mozdulatai egyszerűek voltak, mégis volt bennük valami különös harmónia. Ölébe vette a nem túl méretes, barna bőröndjét, fél kezével magához ölelte, a másikkal pedig az ablakpárkányra támaszkodott. Olyan elmélyülten bámult ki, hogy fel sem tűnt neki, hogy őt nézem. A beömlő napsugarak aranyra festették a haját, arcát pedig kísérties derengésbe vonták. Ami azonban nagyon meglepett, az az azúrkék szeme volt. Az volt az egyetlen része a lánynak, ami nem sugárzott kiegyensúlyozottságot a világ felé. Olyan szomorú tekintet ült meg benne, ami sehogy sem illett a lány természetes határozottságához.
Az a jókedv, ami pár perce még teljes uralta a lelkemet, most távolinak tűnt.
Zavartan pislogtam párat. Nem kellene ennyire bámulnom.
A könyvemért nyúltam, ami természetesen nem volt az ölemben. Így megint a lány felé néztem, pontosabban az ülése alá. Hajolgatni kezdtem jobbra-balra, hátha meglátom, de nem jártam sikerrel. Cserébe kaptam a tőle egy értetlen pillantást, így abbahagytam a hajlongás, és én is kinéztem az ablakon.
Percek teltek el így. Hosszú percek. Talán órák is. A táj folyamatosan változott. A dombok lassan hegyekké nőttek, a csobogók pedig vízesésekké. Felhők alatt suhantunk el, melyek egyre sűrűsödtek, míg végül egységes szürke paplanként terültek el az égen, véget nem érő árnyat képezve egészen a horizontig. Már csak ezüstös derengés jött be az ablakon a napsugarak helyett.
Álmodoztam. A jövőmön merengve újra boldogság és izgatottság töltötte meg a szívemet. Azon gondolkoztam, milyen lesz majd az életem azután, hogy ez a vonat megállt. Milyen emberek vesznek majd körül? Azt azonban tudtam, hogy a siker garantált. Akármit is érek el, az biztos, hogy több lesz, mint amiről valaha álmodtam. Olyan vágyaim felé robog ez a vonat, amelyeket magamnak sem vallottam be, mert soha nem hittem, hogy sikerülhet.
A szemem sarkából láttam megcsillani valamit. A lány tükörképére néztem az üvegen. A szeme nedvesen fénylett, és mintha... kifolyt volna valami a szeméből. Talán sír?
Hogy erről megbizonyosodjak, a valódi arcára pillantottam.
Igazam volt. Kövér könnycseppek gurultak végig sovány arcán, s az állán gyűltek össze. Elképzelni sem tudtam volna annál elszomorítóbb látványt, mint hogy egy ilyen különleges lány ilyen némaságban sírjon egy majdnem üres fülkében. Szaggatottan fújtam ki a levegőt. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak megoszthatnám vele a boldogságomat. Hogy együtt örüljünk. Nem éreztem igazságosnak, hogy míg én itt vidulok magamban, ő a sírását próbálja visszafogni.
Abban a pillanatban meg akartam szólítani, és mondani neki valamit. Akármit. Csak ne könnyezzen.
De a vonat újra lassított. Most nem volt könyvem, hogy jelezze: megálltunk. Kinéztem a megállóra, és rá kellett ébrednem, hogy megérkeztem.
Izgatottan pattantam fel. Minden mást kizártam a fejemből, csak az a gondolat maradt, hogy le kell szállnom. Most. Kapkodva levettem a csomagomat, és a fülke ajtajához léptem, vagyis inkább ugrottam. Kinyitottam, és a legközelebbi ajtóhoz rohantam. Semmire nem figyeltem, csak arra, hogy minél gyorsabban lejussak a vonatról.
De amint a megálló szilárd talajára léptem, s körbe tekintettem, sehol nem láttam Owent, pedig azt ígérte, hogy itt fog várni. Megfeszítettem az állkapcsomat, és türelmetlenül fújtattam egyet. Ezután valamivel jobban lehiggadva a legközelebbi padra vetettem magamat. Megtapogattam az összes zsebemet, a telefonom után kutatva, amire az út alatt egy sms jött. Owentől.
,,Dugó van a belvárosban, késni fogok :/" állt az üzenetben. Az ajkamba haraptam. De vajon mennyit?
Sejtettem, hogy eltart egy darabig, mire ideér, ezért úgy döntöttem, addig olvasok. Naná, hogy a könyvemet pedig a vonaton hagytam a nagy sietségben! Az optimizmusom ezért kicsit alább hagyott.
A lány leült mellém a padra. Először fel sem tűnt, hogy ő az, főleg azért, mert nem láttam, hogy itt szállt le. Meglepetten néztem rá, de hamar elkaptam a tekintemet, mert különben rajta ragadt volna. Némán ültem, és próbáltam nem törődni vele. Nem nagyon sikerült.
A könnyeit már letörölte, így most újra kiegyensúlyozottnak tűnt, ahogy ott ült, egyenes háttal. Aztán egy hirtelen mozdulattal előkapta telefonját a zsebéből. Mint aki már régóta tervezte ezt, de csak most tudta magát rávenni, hogy megtegye.
Bepötyögött egy számot, majd a füléhez emelte a készüléket, és várt. A telefon kicsengett, mire a lány nagyot nyelt, a könnyeit próbálta visszatartani. Miután elhangzott a hangüzenet előtti pittyegés, a lány megszólalt.
- Most már soha többé nem nézhetsz rám úgy, mintha az én hibám lenne. - Az utolsó szavaknál már remegett az ajka. Tartott egy kis szünetet, míg kipislogta szeméből a könnyeit, majd megkeményítette a hangját. - Ég veled!
Ezután letette a telefont, és nagyot szipogva újra a zsebébe süllyesztette.
Előhalásztam a bőröndömből egy csomag zsepit, aztán egy kis ideig csak szorongattam a markomban. Végül erőt vettem magamon, és éppen meg akartam szólítani. Felé fordultam, de abban a pillanatban ő is rám nézett, és úgy vette a levegőt, mint aki mondani akar valamit. Aztán a kezemben lévő zsepire pillantott. A szeme mintha mosolygott volna, de a szája mozdulatlan volt. Újra rám nézett.
- Azt hiszem, ezt kerested. - nyújtotta felém a könyvemet egyik kezével, a másikkal pedig elvette a zsebkendőt. - Köszönöm.
Kifújta az orrát, majd a másik felével megtörölte a szemeit. Aztán felállt, és elment.
Olyan egyszerű mozdulatokat és szavakat használt! Mégis, volt bennük valami, ami megérintette az ember lelkét.
Ahogy utánanéztem, azt kívántam, bárcsak én szólítottam volna meg. Bárcsak szólhattam volna hozzá! Bárcsak elkértem volna az elérhetőségét! Bárcsak utána kiáltottam volna, hogy várjon! Bárcsak megkérdeztem volna, honnan jött, vagy hogy hova megy...! Bárcsak hallottam volna nevetni...
Bárcsak tudtam volna a történetét!

Szétcsúszott világ

Az osztályban a legtöbb időt három ember klikkjében töltöm, vagy ha nem, akkor egy negyedik emberrel vagyok. Az egyszerűség kedvéért kívjuk azt a három embert P-nek, J-nek és K-nak, a negyediküket pedig B-nek.

Az osztálykirándulás estéjén én B-vel voltam. [Most nem fogom művészien, szóismétlésekre és tagolásokra figyelve megírni ezt a kis bejegyzést; ha valaki (például igen, te, jövőbeli énem) olyanra kíváncsi olvassa el a sorozatomat vagy majd a jövőben felkerülő novelláimat] Aztán P és J nem törődtek K-val, aki így hozzánk csapódott. Ebből (és sok más tényezőből, amit most nem sorolok fel) aztán reggelre hatalmas vita kerekedett, mint mostanából mindenből P, J és K között. És mint általában, én most is pártatlan voltam. Tök lelkesen próbáltam közvetíteni a két sértett fél között (először K volt J és P ellen, majd K és J volt P ellen, ahogy ez lenni szokott) a másik gondolatát, de ugye nem biztos, hogy mindent jól mondtam el, és ezt meg is mondtam nekik. Mármint, hogy inkább beszéljék meg, ne nekem panaszkodjanak, én meg rohangálok át a másik félhez félinformációkkal.

A vége az lett, hogy P egyedül maradt, és még plusz néhány arc is megharagudott rá, számomra teljesen indokolatlanul. Tehát mi mást tehettem volna, hogy akkor a kirándulás másnapján egész nap vele voltam.

Aztán kiderült, hogy ezzel meg B-t sértettem meg, mert eredetileg vele voltunk szobatársak is, tehát a napot is eyütt kellett volna töltenünk.

És még részletezhetném, hogy ki hogyan, meg miért, mikor, mennyire sétrtődött meg a másikra, de már így is sokkal részletesebben belementem ebbe, mint szerettem volna.

A lényeg az, hogy szinte egész éjszaka fent voltunk, ezért aztán reggel kicsit kótyagos fejjel ébredtünk, legalábbis én biztosan. A lassú felfogásomat akkor ezzel magyaráztam meg magamnak.

Hétvégén szokásosan működött az agyam, nem volt rá semmi panaszom.

Aztán jövő héten, az iskolában nagyon furcsa dolgot tapasztaltam. Az agyam folyton a semmim járt, konkrétan nyitott szemmel aludtam, és alig bírtam figyelni az órákon. Ha figyeltem is, egyszerre vagy a hangra, vagy a képre tudtam. Ha a képre figyeltem, a beszédet nem tudtam felidézni, ha a hangra, akkor meg képet. Pont olyan érzés volt, mint mikor már majdnem elalszol, de aztán hirtelen felriaszt valami, és visszagondolsz az ezelőtti, félálomban töltött időre. Mikor ilyen állapotban vagy, nem is veszed észre, hogy félig alszol, csak akkor tűnik ez fel, mikor visszagondolsz rá. Remélem, kedves jövőbeli énem, érted!

Egész héten ilyen állapotban voltam, ami azért sem volt jó, mert aztán B-vel és K-val is összevesztem. Én próbáltam vitázni, de valamelyiknünkkel hiba volt, mert nem nagyon sikerült.

Még szombaton is így éreztem magamat.

Rengeteget gondolkodtam, hogy mi idézi ezt elő. Lehet, hogy a hormonok? Vagy még mindig nem pihentem ki magamat eléggé? Lázas vagyok? Nem találtam rá választ.

Aztán jött a szünet, és ott fel sem tűnt nekem, hogy már elmúlt. Csak akkor vettem észre, amikor egy másik iskolába járó barátnőmmel az osztálykirándulásról kezdtünk beszélgetni. Akkor újra kótyagosnak éreztem magamat, és ez az érzés csak akkor múlt el, amikor témát váltottunk.

Azt nem tudom, hogy az agyam ezzel meg akart védeni, vagy csak nem tudta feldolgozni ezt a veszekedést, de minden esetre nagyon különös élmény volt.

The rover and the wild 4. rész

Az emberek annyit mutatnak meg magukból a külvilágnak, amennyit csak akarnak… vagy csak amennyit akarnak. Nem kötelességünk kimondani azt, vagy legalábbis nem azt kötelességünk kimondani, amit valójában gondolunk.

Ezek a mondatok elsőre talán nem sokban különböznek, de minél mélyebbre ássuk magunkat elemzésükben, annál inkább rájövünk, mennyire mást jelentenek. Pont ugyanígy van az emberekkel is. Majd gondolkozz el ezen, vagyis inkább ezen gondolkozz el, ha lesz néhány szabad perced!

***

 

- Igen, jól látod. Már megint én vagyok az. – Hangom olyan természetesnek hangzott, hogy szinte egybeolvadt a folyó lágy csobogásával. A mögöttem álló Od szívverésem ütemére nagyokat fújtatott. Orrlyukai kitágultak, ha meg mertem volna fordulni, akkor láthattam volna, hogy szeme fehérje is kint volt. De ő sem mozdult. Mellmagasságban védelmezően kitárt jobb karomban a kantárszárát fogtam lazán, hogyha úgy döntene, elfut, könnyedén el tudjam engedni, balomban pedig egy vérrel átitatott rongyot szorongattam, melyből bizonyos időközönként egy-egy csepp zuhant a kavicsos partra, s a köveket kerülgetve egybeolvadt a folyóval, melynek túlpartján délelőtt álltam.

Az aranysárga szem kifejezéstelenül meredt rám alig öt méteres távolságból. A hozzátartozó test is rezzenéstelenül állt, nem tudtam eldönteni, hogy támadást fontolgat-e, vagy csak egyszerűen nem tudja, mit kezdjen velünk.

- Ha jól tudom, a te világodban a sebesülteket szokás megtámadni. Nem akarlak megsérteni, de nálunk, embereknél ez gyengeségnek számít. Ne vedd magadra, hiszen téged így neveltek! De most az egyszer tehetnél kivételt.

Bajszai előremozdultak, fejét pedig kicsit feljebb emelte, mintha arra bíztatna, hogy folytassam.

Nagyot nyeltem, s újra a hangomra erőltettem a nyugodtságot.

- Nem tudom, érted-e, amit mondok. De nem akarlak bántani. És ő itt, mögöttem. Ő sem. Ezért cserébe csak arra kérnélek, te se tekints ránk prédaként.

A tigris pár pillanatig szinte meglepetten nézett rám.

Aztán hirtelen elfordította a fejét, és lépett egyet az erdő felé, de kicsit túl váratlanul tette ezt. Mögöttem Od ijedten felnyikkant, s a hangokból ítélve talán mind a négy lábával egyszerre pattant fel. De aztán nem futott el, csak közelebb jött hozzám, s még gyorsabban kapkodta a levegőt.

Én egyszerűen csak behunytam a szememet, talán össze is rezzentem egy kicsit, de a lábam a földbe gyökerezett. Ezúttal ez jól jött, mert így nem futhattam el.

Megvártam, míg a szívverésem újra lelassult, és csak akkor nyitottam ki újra a szememet.

A tigris mintha lépes közben fagyott volna le. Most már határozottan értetlenség ült ki az arcára. Nem tudtam, hogy a tigrisek képesek ilyesmire, de egyértelműen lehetett látni rajta, hogy nem tudja, kik vagyunk, mit akarunk, mit csinálunk éppen, mihez kezdjen velünk, de sejtette, hogy nem jelentünk rá veszélyt. Mikor kinyitotta a száját, azt hittem, megint felüvölt, és hívja a másik tigrist, de csak ásított egyet. Feszült volt. A törzs kutyái is mindig ásítottak, ha feszültek.

Ezután tétlenül sétált egy kört a parton, természetesen csak úgy, hogy tőlünk minél messzebb kerüljön. Most is hangtalanul tette ezt, akárcsak a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Besétált egy, a parthoz közeli fa árnyékába, és rövid szaglászás után el is terpeszkedett alatta. Gondosan rajtunk tartotta a szemét, de gyakran bepillantott a fák közé, mintha valakit várt volna.

Úgy döntöttem, hogy most már nem jelent ránk veszélyt, legalábbis amíg ott marad. Lassan Od felé fordultam, és nyugtatóan megcirógattam verejtéktől nedves nyakát. Ezután kicsit közelebb vezettem a vízparthoz, ahol leguggoltam, és a kezemben szorongatott rongyot jól kicsavartam, aztán benedvesítettem. Ezzel lassan elkezdtem megtisztítani Od jobb mellső lábán esett sebét.

De hogy hogyan is kerültem én ide, egy sebesült lóval és egy tigrissel? Megpróbálom röviden összefoglalni.

A vadászat a szokásosnál jóval eredménytelenebbül ment; egy óra alatt egyetlen egy darab túzokot sikerült elejtenünk, így vezetőink úgy döntöttek, hogy a csapat ketté válik. A legjobb és legtapasztaltabb vadászok elindultak feljebb a hegyekbe, míg mi tizenketten, a középszerűen jók és Narmandah, a fennsík erdejében próbáltunk szerencsét. Libasorban egymástól kellő távolságra ereszkedtünk le egy kisebb dombról, amikor a harmadik ember előtt valami hatalmas állat elszáguldott. Így utólag sejtettem, hogy mi lehetett az, de akkor nem volt sok időm ezen töprengeni, mert ettől a lénytől teljesen felbomlott a formáció. Az első két ember rögtön a nyomába eredt, de a harmadiknak a lova nem tudta hova tenni az esetet, és az tűnt neki a legjobb lépésnek, ha ledobja a lovasát. Történetesen én voltam mögötte Oddal, akit kétségbeesetten próbáltam visszafogni, nehogy nekirohanjon a megvadult paripának. De ez nem olyan egyszerű, ha az ember meredek lejtőről jön lefelé. Od lába nem bírta, hogy ilyen hirtelen kellett lassítania, és így mondhatni letérdelt a lejtőn. Kibillent az egyensúlyából, és oldalára dőlt. Ekkorra én már félig tudatosan, félig véletlenül, leestem róla, de hamar talpra tudtam állni. Od talán egyet fordult a tengelye körül, mire leért a domb aljába. Ő is egész könnyedén fel tudott kelni, és aztán talán el is futott volna messzire, de a jobb lábán lévő méretes horzsolás megakadályozta ebben. Nem kezdem el ecsetelni, mennyi időmbe telt megnyugtatni, és elhozni a folyóig, mivel nem biztos, hogy Od el tudott volna menni a törzs jurta-falujáig. Tehát így kerültem én ide.

Arra még nem volt tervem, hogy hogyan fogom innen a falunkba juttatni szeretett lovamat, de mivel a többiek tudják, hogy itt vagyok, remélhetőleg kitalálnak valamit.

- Tudod, sokkal egyszerűbb lenne, ha ti nem lennétek itt – mondtam a tigrisnek. – Most biztos azt gondolod, hogy ti voltatok itt előbb, pedig nem. Legutóbb, amikor fél éve itt laktunk a törzzsel, még nem itt volt az otthonotok. Pedig mi már nem is tudom, mióta járunk vissza ide. De félévente mindig visszajövünk.

Kicsavartam a vérttől koszos vizet a rongyból, majd a vállam tigrisre néztem. Nem nagyon figyelt rám, éppen az erdőt vizslatta, aztán mintha megérezte volna magán a tekintetemet, rám nézett.

- A másik tigrist várod? – kérdeztem tőle. Ő válaszként csak újra a fák felé fordította a fejét. Igennek vettem. Tulajdonképpen azt hiszem, ennek köszönhettem, hogy élek. Talán ha nem foglalta volna le ennyire a másik tigrisre való várakozás, lehet, hogy már régen megtámadott volna. De egyelőre nem mutattam félelmet, ő meg agresszivitást, így jól elvoltunk mindketten a magunk dolgával. Folytattam Od sebének tisztítását.

Aztán megfagyott a vér az ereimben.

Egy nagytestű állat közeledését híresztelte a föld ütemes dobbanása, és az ágak egymáshoz csapódásának hangja.

A tigris felállta helyéről, és minden porcikájával az erdő felé figyelt. Én is felállta, közben olyan szorosan szorítottam Od kantárszárát, hogy egészen elfehéredtek az ujjperceim. A lovam is hátrakapta a fejét, így vártuk, hogy megjelenjen a második tigris.

Narmandah jelent meg szénfekete csődörén lendületes vágtában. Amint meglátott engem és Odot, visszafogta lovát, aki még meg sem állt, mikor elénk értek, és a lány már le is ugrott róla. Ezzel a lendülettel felém nyújtotta a szárat, majd szó nélkül nézett rám, és várta, hogy elvegyem. De nem is kellett megszólalnia, mert az arca mindent elárult. A düh és félelem ijesztő keverékét tükrözte minden porcikája, s fekete szemével olyan metszően nézett rám, hogy elgondolkoztam egy pillanatra, tőle vagy a tigristől kellene-e jobban félnem.

The rover and the wild 3. rész

…És ezeknek a meglepetéseknek nagy erejük van. Talán a legnagyobb. Hiszen bármi kisülhet belőlük.

A leggyakoribb forgatókönyv az, amikor a meglepetés tudást hoz magával. A tudás pedig nagy felelősség. És mint a legtöbben tapasztaltuk, a felelősséghez gyakran magunktól hozzáadjuk a hazugságot. Ekkor már a felelősségből teher lesz.

A hazugságot az ember a már nagyon régóta alkalmazza élete mindennapos használati cikkeként. Soha nem cserélné el semmire, hiszen ez tartja össze a civilizációnkat. Nem szeretném kifejteni, hogy ezt hogyan értem. Bár lehet, hogy nem is kell. Remélem, érted, ha pedig nem, akkor használd ki a boldog tudatlanságod idejét, amíg tudod!

 

***

 

A jurták között bolyongtam. Mint délelőtt. Mintha nem is láttam volna tigrist.

Részletezzem, hogy mi történt a nagymacska  és köztem, vagy magadtól is kitalálod? Alig nézett rám, már rohantam is vissza Odhoz, vele egyenesen ide, a biztonságot adó lakóalkalmatosságok árnyékába.

Borzasztóan idegesített! Azóta is azon merengtem, hogy vajon utánam jött-e? Mert menekülésem közben biztosra vettem, hogy üldöz, s így hátra sem néztem. Pedig, azt hiszem, nem akart bántani. Mikor ott állt velem szemben, semmilyen agressziót nem mutatott. Csak én pánikoltam be, s ezért minden rezzenését életveszélyesnek ítéltem. Bár lehet, hogy nem ok nélkül. Ha úgy nézzük, mégiscsak egy vadállatról van szó. Ők meg minden előjel nélkül támadnak, nem?

Fogalmam sincs.

Nem volt sok dolgom szarvasoknál veszélyesebb állatokkal, őket meg elég volt lenyilazni, azt nem néztem, hogy most éppen támad-e vagy menekül. A tigrissel is így tettem volna, csak éppenséggel nem volt hozzá eszközöm. Pedig micsoda trófea lett volna belőle!

Hirtelen megtorpantam, arcomon pedig undorodó rángás futott végig. Erre még gondolni is rossz! Amíg nem árt senkinek, addig nem lesz belőle trófea. Pont.

Azt gondoltam, ennyivel le tudom zárni gondolatmenetemet, de ez soha nem ilyen egyszerű. Ezután azon kezdtem törni a fejemet, hogy szólnom kellene-e valakinek ezekről az állatokról. Csak hogy senki ne lepődjön meg, ha szembetalálja magát velük. Csak hogy senkinek ne essen baja. Csak hogy ne nekem kelljen kilőnöm őket.

(És már megint itt tartok.)

Mert attól még, hogy én élve megúsztam ezt a találkozást, az nem garantálja, hogy más is ilyen szerencsés lesz.

De ha szólok valakinek, ezt ő is biztos így fogja gondolni. Az pedig vadüldözést eredményez.

Gondolataim közé rögtön befurakodta magát a kép, amikor a két tigris egymással játszott. És ezzel el is lett döntve a kérdés. Nem szólok senkinek.

- …és most végre megmutathatom, mit tudok valójában! – hangzott el egy lelkesedéssel és hangerővel csurig megtöltött mondat jobbról. A hang irányába kaptam a fejemet, de csak egy felém tolató hátat pillantottam meg. Reagálni nem volt időm, mert a hát lendületesen megpördült, s bizonyára vidám szökkenésekkel folytatta volna útját, ha nem lettem volna az útjában. De mivel az útjában voltam, így egy ütközés után mind a ketten a földön kötöttünk ki. Mielőtt feltápászkodhattam volna, vagy egyáltalán esélyem lehetett volna ezt megkísérelni, a bordáim közeli ismertségbe kerültek egy pár horgas végű cipővel. És a hát, aki nekem jött, már újra talpon is volt, s így egy pillanatra megláthattam lényének többi részét is, míg zavartan bámult le rám. Tűzvörös, női szabású delt* viselt, mely alól kikandikált fekete bőrcsizmája, felül pedig szintén fekete hajzuhatag takarta el nagy részét, melyet néhány sok mindent megélt fonat ékesített. Sötét szemével egy pillanatig méregetett, majd miután meggyőződött róla, hogy túlélem, már rohant is tovább. Néhány másodperc erejéig az eget kémleltem, míg összeállt bennem a történet, majd kihasználva az időt, hogy nincsenek a bordáim között cipőorrok, felálltam. Minimális szinten leporoltam ruházatomat, nem mintha sokat számítana. Akkor tűnt fel, hogy áll mellettem valaki. Korántsem tűnt olyan lelkesnek, mint az előbbi személy, neki az egész lénye nyugalmat árasztott.

- Üdv, Had – köszöntöttem a nálam egy évvel idősebb fiút, aki válaszként csak biccentett.

- Elnézést kérek a húgom viselkedéséért. Néha roppant kínos lány. – sóhajtja, miközben végig a távolodó alakot, Narmandah-t figyeli.

Nem mondhattam, hogy egyet értek vele, hiszen mégis csak a kán** gyermekei, de az igazat megvallva jól mondta. Narmandah-val nem sokat beszéltem eddigi életem során, aminek egyik oka az volt, hogy a kán lánya, a másik, hogy a személyiségünk elég messze áll egymástól. A lány szokása, hogy sokat beszél és mosolyog, ami önmagában nem baj, de emellett roppant őszinte is, ami elég zavarba ejtő, ha a kán lányáról van szó. Valamint roppan heves düh- vagy örömkitörései vannak. Sokan mondták, hogy milyen vidám és barátságos kisugárzása van, de én inkább csak a boldog naivitást láttam benne.

Szöges ellentéte a bátyjának, aki meg már túlságosan is nyugodt.

- Mit hallott, amitől ennyire… vidám lett? – kérdeztem, miközben Had tekintetét kerestem, aki nagy meglepetésemre a szemembe nézett (eddig nem volt szokása). Szemöldöke egy pillanatra meglepetten megemelkedett.

- Már két napja itt vagyunk. Elfogyott a vadhús – válaszolta, s közben az arcomat firtatta, mint aki nem érti, hogy nem jutott ez eszembe. Én sem értettem.

- Oh! Tehát vadászni megyünk – fejeztem be a gondolatmenetet, s közben igyekeztem kordában tartani a hangomat, nehogy megremegjen. Ha a fél törzs kivonul az erdőbe vadászni, akkor a tigriseknek nincs sok esélyük.

Mielőtt azonban folytattam volna nyugtalanító gondolataim sorozatát, Had félbeszakított. Úgy tűnik, míg a pillanatnyi ijedtségemet próbáltam leplezni, valami olyan arckifejezést vehettem fel, amit Had úgy értelmezett, hogy nem tudom, mit jelent a húgának a vadászat. Pedig tudtam. Az egész törzs tudta.

- Narmandah abban reménykedik, hogy most végre el tud majd ereszteni egy jól célzott nyílvesszőt is. De akármilyen lelkes, célozni soha nem fog megtanulni. – Nem volt megvetés az arcán, inkább csak egy mosoly, amit az ügyetlen kiscsikók nézése közben ereszt el az ember.

Bólintottam. Egy emberrel kevesebb fenyegeti a tigrisek életét.

 

Itt egy kis magyarázat jövőbeli énemnek, ha esetleg addigra elfelejteném, hogy ezek mit is jelentenek:

*del: mongol népviseleti ruha, hasonlít egy köntösre

**kán: mongol törzsfőnök

The rover and the wild 2. rész

A természet tele van meglepetésekkel – ezt senki nem vitathatja. Vannak, akik azonban ezeket a véletleneket nem a természetnek tulajdonítják, hanem a sorsnak. De mi lehet a különbség a természet és a sors között? Ez olyan egyértelmű, nekem azonban mégsem jut eszembe több annál, mint hogy a sors sokkal kézzelfoghatóbb. Annak van eleje és vége: a születéstől a beteljesülésig tart.

A természet azonban ennél bonyolultabb… mégis sokkal egyszerűbb. Soha nem kezdődött el, és vége sem lesz. Mert végtelen, és tele van ellentmondással. Az ember pedig ettől a két dologtól fél a legjobban. Fél a végtelentől, mert nem győzheti le, és nem tudja megérteni.

…És ez a különbség az ember és az állat között… Az állat nem is akarja megérteni.

 

***

 

Soha nem feledem el azt a látványt, ami akkor tárult elém…

…mert életem során akkor először hagytam szó nélkül, hogy a legjobb fegyveremet darabokra zúzzák a sziklák.

…mert életem során akkor először nem tudtam, mit kéne tennem.

…mert életem során akkor először gyökerezett földbe a lábam a félelemtől.

…mert életem során akkor láttam először tigrist.

Teljesen ledöbbentett a látvány.

A folyó békés menetét itt egy alacsony csobogó törte meg, mely után a víz egy mélyebb, széles medencébe érkezett. Az aljáig le lehetett látni: a fenekét ugyanolyan kerek kavicsok borították, mint a partszakaszt. Nem gondoltam volna, hogy egy akkora ragadozó úgy tud járni ezeken a köveken, hogy azok el sem mozdulnak alatta. Igaz, hogy én a túlparton álltam, de akár mellette is lehettem volna, akkor sem hallanám meg a közeledtét. Úgy mozgott, mintha csak egy fuvallat lenne. Néma keccsel rakta egymás után hatalmas mancsait, melyekkel mintha a föld fölött lebegett volna. Fejét lazán lógatta, aranyszínű szemében békés tekintettel nézett maga elé. Vörös bundája alatt lágyan hullámoztak kifejlett izmai, s teste mögött ott ringatózott hosszú farka.

Milyen fenséges látvány is volt! Azonban tekintetemet elhomályosította a rettegés, mert megláttam rajta a fekete barázdákat. Ezekről rögtön eszembe jutott a legenda, melyben az akkor még csíktalan tigris megtámadja a legszentebb állatot, az egyszarvút. Az istenek az egyszarvút kimentik a ragadozó karmai közül, s a csillagok közé menekítik, viszont a tigris hátára lángoló tőrrel írták rá vétkét, és ezeket a jeleket minden utódának a testén kell hordania.

Ócska kis tanmese volt, melynek tanulsága, hogy ne menj a tigris közelébe, de akkor elérte a hatását. Úgy ledermedtem, ahogy azelőtt még soha. Elfelejtettem, hogy ki vagyok, nem éreztem a testemet. Nem remegtem, nem izzadtam, csak néztem a hatalmas állatot, ahogy lépked a víz felé.

Már a mellső lábát nyaldosta a folyó, mikor megtorpant, s apró, kerek füleit hátracsapta. Tekintete egy pillanatra elhomályosodott, majd hirtelen hátrakapta fejét, s mintha minden porcikájával a mögötte elterülő erdőre figyelt volna. Ezután kitátotta termetes száját, s elüvöltötte magát, majd újra füleit a magasba emelve kémlelte a fák sokaságát, melyek között hamarosan egy árny kezdett kibontakozni. Mielőtt felfogtam volna bármit is, egy újabb tigris száguldott a folyópartra. Lendületesen belerohant a vízbe, majd mikor már elég mélyen volt, úszni kezdett. Mikor a medence közepe fölé ért, ügyetlenül kapálózva visszafordult, s célba vette fajtársát, aki addigra szintén úszásba kezdett. Rávetette magát, s játékosan harapdálni kezdte. A másik tigris egy apró morgást hallatva beszállta a hancúrozásba. Ezután nem láttam belőlük többet, csak a minden irányba röpdöső vízcseppeket.

Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy fogjam a nyúlcipőt. Hogy miért nem ment, azt máig nem tudom eldönteni. A félelemtől gyökerezett földbe a lábam, vagy a gyönyörű látvány ragadta meg tekintetemet, annyira, hogy mozdulni sem tudtam? A lényeg az, hogy csak álltam ott, és bámultam. Bámultam, ahogy két, népünk szerint egyik legveszedelmesebb állat egymással hancúrozva törik meg az erdő némaságát. Olyan vidám látvány volt, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Nem tudom, hogy ez a mosoly az arcomra is kiült-e, vagy csak a lelkemben éreztem, de az biztos, hogy nem ez lett volna a helyes reakció két vadállat láttán. Ám akkorra már nem is láttam őket olyan ijesztőnek.

Aztán az egyikük kiugrott a vízből. Ha jól láttam, az aranyszemű.

Miután kimászott a túlpartra, egyből megrázta a bundáját, melyről nagy hatókörű vízpermet repült mindenfelé. Ezután elkezdett feljebb baktatni a parton, fel a csobogó elé. Egészen addig, míg egyvonalban nem lett velem.

Akkor jutott el a tudatomig, hogy ezek itt nem prémes kiscicák. Tekintetem kecses mozdulatairól, gyönyörű bundájáról hegyes fogaira és karmaira esett. Láttam a folyamatosan mozgó orrát, éberen fénylő szemét.

A fejemben kaotikus helyzet volt kialakulóban, s elöntött az adrenalin és a félelem. Egy meggondolatlan és hirtelen mozdulattal a hátamra függesztett tegezben rejlő nyilakért nyúltam, amelyek azonban nem voltak ott. Megszeppenten kaptam hátra a fejemet, tekintetemmel kerestem a hiányzó eszközöket. Hát persze, hiszen az íjamért jöttem! Akkor meg miért hoztam volna nyilakat? Remek!

Ijedten néztem a tigrisre, aki addigra szintén rám szegezte tekintetét, s szeme mostanra sokkal kevésbé lett barátságos, inkább hideg és számító.

Féltettem én már valaha ennyire az életemet?

The rover and the wild 1. rész

Jól látod, itt nem csak az ostoba gondolataimból olvashatsz részleteket, hanem saját elmémből kipattant kis firkálmányokat is. Jó szorakozást, kedves jövőbeli énem!

 

Mielőtt áttekernéd vagy elolvasnád:

nem lovas sztori, nem szól a kitartásról,

és a főszereplő sem lány, hanem

egy tigris és egy fiú.

 

Az ember már a kezdetektől fogva felismerte a természet felülmúlhatatlan szépségét, melynek csodálására egy egész élet sem elég. Próbálta megörökíteni a képzőművészetben, mesékben, vagy akár az emlékezetében, ám ezt a gyönyört nem lehet utánozni, sem lemásolni. Mert pont az a csodálatos benne, hogy folyamatosan változik. Saját rendje szerint; nem kötik szabályok, sem elvárások. Semmi nem irányítja, s mégsem lesz belőle soha káosz.

Ez az, amit az ember soha nem fog tudni elfogadni.

A természettől való elszakadásának első jele abban mutatkozott meg, hogy irányítani próbálta azt, ami őt teremtette. Kitört belőle, s ezt az örök körforgást a másik irányba kezdte kevergetni. Túlbonyolította az életet; kitalálta magának az időt és az öntudatot. S mert egy bonyolultabb létet biztosított fajtájának, felsőbbrendűnek kezdte érezni magát. Ettől fogva nem értette meg a természet nyelvét. Nem hallotta többé a fák dalát, a fű suttogását, a bagoly sírását, s a lovak nevetését. Nem használta szemét, hogy lássa, amint az erdő megmutatja neki a helyes utat, s többé nem tudta, mikor figyelmezteti egy farkas a területének határáról. Már csak annyit vett észre a természetből, hogy gyönyörű, de azt már régen elfelejtette, hogyan válhat a részévé.

 

***

 

- Hé, adod vissza! – kiáltottam az ég felé, de hogy valójában az öcsémnek mondtam-e vagy a sólymának, aki éppen most szárnyal az égen a legjobb íjammal, arról fogalmam sincs. Csak egy dolog érdekelt: hogy az az eszköz épségben a kezem közé kerüljön. És egy dolgot tudtam: hogy az öcsém megtanította a vadászsólymát arra, hogy kérésre bármit ellopjon, de arra nem, hogy vissza is hozza. Ez egy nagyon szórakoztató tudás, csak nem akkor, amikor te (és a legjobb íjad) vagy az áldozat.

A madarat szemmel tartani nem volt éppenséggel a legkönnyebb, ugyanis kerülgetnem kellett az elém kerülő jurtákat és embereket, figyelnem kellett a kezemben szorongatott kantárra, hogy semmibe ne akadjon bele, miközben a lehető legrövidebb úton a törzs méneséhez próbáltam jutni. Alig pár napja telepedtünk itt le, így a lábam nem vitt el magától a lovakhoz, tehát ez is plusz koncentrációt jelentett.

Szerencsére nem mentek túl messze, így hamar rábukkantam Odra, a kedves tekintetű sárga kancámra. Nem értette nagy sietségemet, de békésen hagyta, hogy felkantározzam. Apró termete miatt könnyedén felugrottam a hátára, majd egy rövid ügetés után vágtában követtük a sólymot.

Aggodalmam, hogy az íjnak baja esik, pár pillanat alatt szertefoszlott, s helyébe beköltözött az a leírhatatlan érzés, amit csak akkor érezhet az ember, ha lova hátán süvít végig a végtelennek tűnő fennsíkon. A horizontot az egekbe nyúló hegyek csipkéi szelték át, melyek csúcsán hó ült meg. Ezek az óriások fújták ránk a friss, hűvös levegőt, ami most üvöltve rohant el mellettünk. A nap melege itt ugyan aligha érezhető, de sugarainak fénye mindenhova eljutott. Az Örökkévaló Kék Ég zavartalanul nyújtózott el fölöttünk, egyetlen felhő sem tarkította. Néhány pillanatra mintha lelassult volna az idő, megadva nekem az örömöt, hogy minél tovább csodálhassam a tájat.

Ez azonban tényleg csak néhány pillanat volt.

Az idő visszazökkent a szokásos sebességébe, ahogy hirtelen hideg víz fröccsent nagyjából mindenemre. Riadtan kaptam tekintetemet a föld felé, azonban gyorsan összeállt a kép. A folyó vize, amibe éppen most gázoltunk bele, egészen az arcomig felfröccsent, noha alig érhetett feljebb Od térdénél. A felvert víz gyémántszerű cseppekként vett körül minket, s a folyó víg hangja még eme fényes függönyön is áthallatszott.

Elmosolyodtam. Csak úgy.

Újra az égre néztem, hogy meggyőződjek a sólyom hollétéről, majd magam elé pillantottam, és fokozatosan kezdtem visszafogni Odot. Közeledtünk az erdő határához. Egy sólyom nem megy erdő fölé a gazdája nélkül.

Igazam is lett; a szárnyas ragadozó nagy ívű kanyarral az ellenkező irányba fordult, a jurtáink felé. Ezután eleresztett egy harsány, majdhogynem diadalittas kurjantást. Egy pillanatra elhittem, hogy visszaviszi az íjamat az öcsémnek, mint hadizsákmány, aki bár gúnyosan fog nevetni, hogy ilyen messze rohantam érte, legalább a fegyver nem sérül meg. Egy pillanatra elhittem… De persze ez a madár mégiscsak az öcsém madara, aki már nem egy fegyvert tett tönkre.

A sólyom széttárta karmait, s az íj nyílegyenesen a folyó felé tartott. E kifejezés iróniáján azonban nem volt időm elgondolkodni.

Lepattantam Od hátáról, s kapkodva igyekeztem kikötni egy fához. Mielőtt megfordultam volna, már hallottam a csobbanást. Megpördültem a tengelyem körül, s láttam, ahogy a folyó egy éles kanyarral a fák takarásába viszi magával az íjat. Egy pillanatnyi tétovázás után üldözőbe vettem a fegyveremet. Amint azonban én is bekanyarodtam…

Akkor láttam meg először őt. Bár akkor még ők voltak.

Bakancslista

Na, szóval igen, a bakancslista... Nekem eddig három dolog szerepel rajta, bár ezekkel nem az a célom, hogy mindegyiket megcsináljam, de csakis akkor halhatok meg, ha legalább egyet teljesítettem az alábbiak közül:

  1. Úszás cápák között/cápákkal
  2. Egy karácsonyt eltölteni valamelyik skandináv országban, lehetőleg Svédországban (és svéd húsgolyót enni), de minden esetben fehér karácsonynak kell lennie
  3. Elutazni Japánba

A harmadik pont igazából már nem vonz annyira, mivel ezt nagyon régen találtam ki. De pont ezért is  nem szedtem még le. Tisztán emlékszem, amikor a VII. kerületben autóztunk bociban anyával, Esztivel, és úgy emlékszem, Brigi is ott volt. Vagy az anyós ülésen ültem, vagy hátulról előre hajoltam, de azt tudom, hogy kiláttam a szélvédőn, és egy grafitis, szürke fal mellett haladtunk el, amit hátulról sütött a lemenő nap. Keskeny utca volt.

Na, és itt jelentettem ki, hogy ,,Én el fogok menni Japánba!". Erre Eszti kijavított, hogy ,,Úgy érted, el akarsz menni Japánba", mire anya helyeselt, hogy márpedig jó volt úgy, ahogy mondtam.

Tehát te is gondolkozol?

Sokszor felmerült bennem, hogy hű, meg há, milyen csodagyerek vagyok, hogy viszonylag fiatalon milyen komoly gondolataim vannak! Ezeket, igaz, soha senkinek nem tudtam elmondani, csak magamban érleltem őket, és érlelni is fogom. Tehát senki nem tud róla, hogy nekem milyen rengeteg bölcs gondolatom van.

És akkor most közelítsük meg más szemszögből is a dolgot: senki máson nem látom, hogy ilyen "érett" gondolatai lennének, mint nekem. És mint említettem, valószínűleg rajtam sem látszik, hogy amúgy vannak. De! Ha rajtam nem látszik, mégis vannak, és másokon sem látszik... Akkor tehát nekik is vannak!

Hihetetlen elképzelnem, hogy az osztálytársaim is szoktak olyan sötét és elgondolkodtató dolgokon merengeni, mint én! De az elméletem szerint mégis.

Én és te

Most vajon bolondnak tartasz, amiért ilyen hülyeségeket írkálok össze-vissza?

Dehogy tartasz! Hiszen rajtam kívül nem olvassa ezt senki. Felszabadító.